sziasztok!

nem tudom ti, hogy vagytok vele de én azon vettem észre magam, hogy egész életemben féltem, gyakorlatilag az egész életem jelzője a FÉLELEM lehet. Az a baj, hogy azt tapasztalom körülöttem sokan vannak ezzel így, habár lehet nem veszik észre, nem érzik ezt sőt nem is ismerik fel, de félnek. Félnek egy főnöktől, egy pályaváltástól, hogy megbetegszik a gyerek, hogy elveszíthetnek egy szeretett személyt, hogy nem elég jó szülök, hogy munka nélkül maradnak, hogy nem felelnek meg a munkahelyükön, hogy elhagyja a párjuk, más emberek véleményétől, félnek kiállni magukért és még sokáig folytathatnám a felsorolást..ezek mind félelmek, vagy ahogy én hívom őket DÉMONOK.

Addig amíg felismerjük ezeket a félelmeket és azokat leküzdve tovább lépünk és haladunk előre, nem engedjük, hogy életünket befolyásolják addig minden rendben, mert félni természetes emberi vonás. Baj csak akkor van, ha ezek a félelmek meggátolnak a tovább lépésben, visszatartanak, miattuk egyhelyben állunk, vagy ami rosszabb lemondunk dolgokról, nem cselekszünk. Ennek az lessz az eredménye, hogy csak a frusztráció nő, a keserűség, az önbecsülésünk csorbul, mert elhisszük, hogy rossz szülők vagyunk (mert ez a félelmünk), vagy szakmailag nem fejlődünk, mert félünk meglépni az ujjat, mindig azt tesszük amit mások elvárnak és évek telnek el és azon vesszük észre magunkat, hogy ezt sem, azt sem csináltuk meg mert féltünk, marad az önsajnálat, a beletörődés, szomorúság.

Mesélek nektek egy konkrét példát, úgy lehet érthetőbb mire is gondolok: megnyithatnám a saját vállalkozásom, minden adott hozzá és van egy kis mag a barátok közt és  a családban aki hisz bennem és támogat, bátorít és van a nagy többség, aki nem.Miért nem?  Mert túl kockázatos, hogy nem adhatom fel a biztosat a bizonytalanért (nem is akarom), mi van ha nem jön be, csomó pénzt veszíthesz, kezdő vagy még stb. Én magam mikor az egyik mikor másik táborban állok, de inkább a félősek táborát erősítem.

De mi van ha sikerül? ugyanannyi esélyem van rá mint arra, hogy nem, ha sosem probálom meg akkor ott marad a megbánás, hogy megvolt rá az esély én meg beszari voltam. Ha nem merem megtenni akkor életem, munkám minden marad a régiben, semmit nem fejlődők abba az irányban amelybe szeretnék...csupa frusztráció, szomorúság, még több önbizalom hiány....de ha meglépem, ha merek még lehet össze is jön, csak egy kis önbizalom és kitartás kell ja meg legyőzni a félelmet.

Kifogásokat gyártani, meghátrálni, maradni a megszokottnál sokkal könnyebb mint kilépni a komfortzónából (én ezt nagyon jól tudom). Azt senki nem mondja, hogy könnyű lessz, de nem lehetettlen!

Hogyan lehet bátorságot gyűjteni, megerősödni? Ha leküzdjük a félelmeinket, a démonjainkat és a tettek mezejére lépünk... igaz, sokat segít, ha van aki támogat ebben, meg persze mindent ésszel kell meglépni. Arra kell gondolni mi a legrosszabb ami történhet? Ha az egy olyan dolog ami nem öl meg, vagy át lehet vészelni, vagy netalán nem is olyan nagy tragédia akkor minek félni tőle? Akkor lépni kell! Ellenkező esetben pedig el kell engedni, nem kell meglépni sőt foglakozni sem kell az illető dologgal, változással! Ilyen egyszerű az egész....

Meggyőztelek? Leküzdjük a démonjainkat és cselekszünk végre? Élünk végre? Ki jön velem ezen az úton? Mentem!

Sziasztok!

Az utóbbi időben egyre sűrűbben tapasztalom, hogy nem kommunikálunk eleget egymással, nem használjuk a "miért" kérdőszócskát, vagy ennek egyéb formáit, hanem egyből előítéleteket szülünk és ami a rosszabb, hogy legtöbbször negativ előítéleteket. Ha van kis időtök egy nap figyeljétek meg hányszor ítélkeztek mások és mások munkája felett igazságtalanul, anélkül, hogy a másikat megkérdeznétek miért olyan amilyen, vagy miért tette azt amit tett...vagy úgy, hogy nem is próbáltátok megismerni az illetőt, hanem első látásra megbélyegzitek különböző tulajdonságokkal, sokszor mások véleménye alapján. A legjobb esetben előbb vagy utóbb kiderül, hogy ezek az előítéletek alaptalanok, hogy félreismertétek az illető embert, de sok esetben nem derül ki és mindez emberek sérüléséhez vezet, lelki sérüléséhez, amiből akár betegség is lehet. Pedig legtöbbször egy egyszerű "miért" feltevése magyarázatot adna, a kommunikáció ez az egyszerű formája megoldaná a problémát.

Egy ideje  odafigyelek és próbálom az előítéleteket félretenni, komunikálni, kérdezni, hogy mielőtt egy helyzetet, mások munkáját megítélném reális képet kapjak arról ami tőrtént nem pedig a saját elképzeléseimre hivatkozzak, vagy netalán mások véleményére, rosszindulatára. Próbálok előbb megismerni egy személyt, beszélgetni, közeledni hozzá mielőtt mások véleményét meghallgatnám vagy az első benyomásra alapoznék és ha hiszitek, ha nem ezáltal nagyon sok értékes embert ismertem meg, olyanokat akiket  mások valamiért megbélyegeztek, elítéltek, kibeszéltek stb....szép (lelkileg) és értékes embereket...és sokszor megértettem, hogy az emberek különböző helyzetekben miért viselkednek úgy ahogy...

Nagyon nehéz elhagyni az előítéleteket, mások megbélyegzését, pedig mi egyből sérelmezzük, ha velünk valaki igazságtalan, vagy rosszul ítél meg, fel is háborodunk, harcba szállunk...de nem gondolunk arra, hogy mi is pont ezt tesszük másokkal, mert könnyebb, mint kommunikálni, kérdezni. Sajnos nekem sem megy sokszor..nagyon sokszor, de dolgozok rajta, igyekszem...

Annyi konfliktus helyzet megelőzhető lenne egy "miért"-el, hogy konkrét példákat mondjak: egy munkahelyen egyik műszak a másikat, vagy egyik kolléga a másikat szidja, mert valamit nem úgy csinált, ahogy az elő van írva, vagy elvárt lenne, de nem kérdezné meg a másik műszakot, vagy a kollégát, hogy " hello, miért csináltad ezt és ezt így és így?" a tapasztalat azt mutatja, hogy 70-80 százalékban van rá magyarázat, hogy miért tett másképp a kolléga vagy a műszak...és máris megvan a konfliktus ami vagy megoldódik és kiderül az igazság vagy nem...de ezáltal emberek pszichéjére rossz hatással vagyunk, kapcsolatok, barátságok szűnnek meg, mert ezek a konfliktusok akár idáig fajulhatnak el.

Mindez miért?  A kommunikáció hiánya miatt, mert fájt megkérdezni, a másikat hogy "miért?"...Egy másik példa mikor egy közösségbe bekerül egy személy aki más mint a normális, mint ami nekünk a normális, vagy a többségnek az, valaki aki MER más lenni.  Őket legtöbbször megbélyegezzük, mindezt úgy, hogy soha egy szót nem szóltuk hozzá, vagy, ha igen  akkor felületesen...pedig ha vennénk a fáradtságot és nyitnánk az illető személyek felé, ha megpróbálnánk megismerni megértenénk miért látjuk őket másnak, miért viselkednek másképp mint a megszokott...igen ez is a személyes kommunikáció hiánya..de ezek az emberek a megbélyegzések miatt lelkileg sérülnek, magukba zárkoznak, elfordulnak tőlünk "normálisaktól" és még inkább másnak fogjuk érezni /látni őket...pedig sokszor értékesebb emberek mint sok "normálisnak" vélt....mert mi a normális? mert miért nem tudjuk elfogadni a másságot, miért esik nehezünkre kommunikálni, mint beképzelni dolgokat, indulatokat szülni, másokat megbélyegezni, bántani...pedig ha velünk történne ugyanez akkor mi, hogy éreznénk magunkat, mi mit tennénk, hogyan élnénk meg? Leszarnánk? Nem hiszem...nagyon nem...

Csak egy kicsit kéne jobban szeressük a másikat és már élhetőbb lenne ez az élet mindenkinek!

A napokban volt a szülinapom..pom...pom. Nektek megsúgom, hogy betöltöttem a 40-et. Hogy éltem/élem meg? Nehezen, de már lassan feldolgoztam/elfogadtam hogy öregszem én is.

Aki ismer tudja rólam, sosem éreztem magam annyinak ahány éves vagyok, nem viselkedek, nem gondolkodom koromnak megfelelően, vagy ahogy ez elvárt lenne. A tapasztalat is azt mutatja, hogy az emberek sokkal fiatalabbnak látnak mint amennyi valójában vagyok, ami persze egy csuda jó dolog.

Sosem foglalkoztam a korommal, ha kérdezték sosem tudtam pontosan hány éves vagyok, most volt az első alkalom, hogy nehezen viseltem a szülinapom, pontosabban a 40-dik évem betöltését.

Hogy miért?

Mert ahogy mostanság mondogatni szoktam 40-től kezdődik a visszaszámlálás. Még elég fiatal vagy, hogy az álmaid valóra váltsd, ha még nem tetted  meg, de már nem húzhatód az időt. Ez az a kor amikor gyakorlatilag minden átértékelődik, amikorra megtanulod élettapasztalatod alapján mi a fontos és mi nem, amikorra tudod mit akarsz és mit nem, amikorra kiismered az embreket, amikorra a kamasz mar “csókolom”-mal köszön neked (ezt viselem a legnehezebben :D).

Az én esetemben úgy fogalmaznék, hogy mostanra nőtt be a  fejem lágya úgy igazán. Nagyon könnyen alkalmazkodom a huszonévesek világához, de ugyanakkor már van dolog a világukban ami már nekem is sok  és akkor érzem, hogy hmmm öregszem, egyre sűrűbben előjön ez  a mindennapjaimban és már én is kezdem érezni a generációk  közti különbségeket. Sok fiatal kollégám van, húszas éveiben járó kolléga és azon veszem észre magam,hogy egyre inkább kezdek anyáskodóan viselkedni velük sem mint a barátjukként.

Simán elhüjéskedek velük, bulizók is ha kell, de az anyáskodás, az "idősebb" ember okossága, tanácsa mindig előjön, ami így természetes, azt hiszem, de számomra az elmúlt napok a felébredés napjai voltak, hogy én is öregszem, hogy nem maradtam meg örök fiatalnak, hogy nem tudhatom mennyi időm van még hátra itt a Föld nevű bolygón,  a szeretteim között. Lehet még 40 év, de lehet kevesebb...Igen, eddig sem tudhattam mennyi időm van élni,  de  40 után már valahogy ez tudatosul is és hát az esélyek is egyre nagyobbak, hogy el is jöjjön a nagy nap. De még  itt vagyok és tervezek maradni is egy csomot mert még rengeteg tervem van, sok teendőm.

De eddig én mit tanultam meg a 40 év során? Mi az amit az élet megtanított nekem, amit ki is tapasztaltam, meg is éltem, amit jó tanácsként adnak tovább a lányaimnak (vagy bárkinek akinek szüksége lenne rá)? Az egyik legfontosabb, hogy a barátok jönnek és ugyanúgy mennek is, de a család az aki mindig ,marad és ott lessz neked, a  közvetlen családtagokról beszélek: a párod, a gyerekeid, a szüleid. Bármit tegyél is rájuk számíthatsz és igen lessz egy két barát aki ugyanúgy mindig meletted marad, aki szeret és elfogad annak aki és amilyen vagy, sőt meglátja benned az értéket.

Világ életemben sok barátot szerettem volna és olyanokhoz ragaszkodtam akikhez nem kellett volna, akik nem viszonyozták a barátságom, vagy kihasználtak. Szenvedtem is e miatt sokat, kevésbé szerethetőnek éreztem magam...de nem vettem észre, hogy nem a megfelelő emberek barátságát kerestem, ezek a “barátok” le is morzsolodtak és maradtak azok akik igazán szeretnek.

Ők az igazán értékes emberek és habár nincsenek sokan, de ők ott vannak és lesznek is, ha napokig, hónapokig nem beszélünk, viszont mikor újra keressük egymást ugyanott folytatjuk ahol abbahagytuk. Ők ott lesznek, ha meg is bántjuk őket, ha szar kedvünk van, ha segítségre van szükségünk.... ezek azok az emberek akik bármilyen messze is vigye az élet őket, mindig megtalálnak és te is őket, ők az értékes emberek. Már nem vágyom sok barátra, csak igazira és van is és habár az összes igazi barátom kilométerekre van tőlem, mégis mindig kapunk rá módszert, hogy a barátságunk  ápoljuk, hogy éreztessük a másikkal, hogy szeretjük és bármi legyen számíthat ránk. 

Mostanra értettem meg, hogy az embereket megváltoztatni nem lehet, csak a mi hozzáállásukat velük szemben. Már nem akarok senkinek megfelelni, pedig az egész életem arról szólt, hogy azt csináltam amit mások elvártak, mindig ott volt a megfelelési vágy, a mit mond XYZ, ha nem ezt, vagy éppen azt csinálom. Már nem érdekel, addig amíg a saját elveimnek, saját maganak megfelelek és elég nagy elvárásaim vannak magamal szemben, elég ezeknek megfelelni...

Egy másik tanács amit a lányaimnak (és bárkinek akinek szüksége van rá) tovább adnék, hogy túl rövidd az élet és nagyon hamar eltelik, ahhoz, hogy ne éljünk igazán, hogy ne a szívünkre hallgassunk, hogy ne nevessünk minél többet, hogy rohanjunk 24-ből 24-et, ha lehetne...hogy egymás bántásával, rosszindulatoskodással töltsük....hogy egy olyan munkahelyen töltsük értékes időnket ahova rossz kedvel, szorongással megyünk, ahol nem szeretnénk lenni...hogy feladjuk az álmainkat...Igen, tudom vannak helyzetek mikor nincs más választásod, de azt is tudom, hogy az élet mindig ad kiskapukat, hogy ebből kimásszunk, tovább lépjünk, de a legtöbbször a komfortzonánk az ami nem enged, a megszokás, a félelem...Vannak lehetőségek,kiskapuk  még a legkilátástalanabb helyzetekben is, csak  meg kell tanulni ezeket észrevenni, hogy nyitott szemmel járjunk és ha észrevesszük őket merjünk lépni is. Az életet azért kaptuk, hogy éljük, hogy szeressünk, hogy tanítsunk, hogy tovább adjuk azt ami értékes bennünk és nem azért, hogy nyavajogjunk, tele legyünk szomorúsággal, gyűlölettel, gonoszsággal mások iránt ...igen könnyebb nyavalyogni, bánkódni, haragudni mindenre és mindenkire akire csak lehet minthogy éljünk, megtanuljuk a legrosszabban is meglátni a jót, a kiutat, mert higgyétek el mindig van, csak bátorság kell és akarat hozzá!

BÁTORSÁG ÉS AKARAT, hogy merjünk élni, úgy ahogy megálmodtuk, ahogy MI szeretnénk nem pedig mások, hogy meglássuk azokat az embereket akik minket szeretnek, akik meglátják bennünk az értéket és mi ezt viszonyozzuk, a többi embert pedig megtanuljuk elfogadni úgy ahogy van , olyannak amilyen, ha már szeretni nem is tudjuk...mert igen ez a legnehezebb: szeretni azt akit nem lehet vagy nem engedi.

Úgy érzem ezen okossagok tudatában, nekem a 40-dik életévem a változtatások éve lessz és egyik legszebb évem. A változások már ott kezdődtek amikor nem nagy bulival, sok emberrel ünnepeltem a szülinapom, hanem sok apró bulival, összejövetelel, olyan emberek társaságában akikről mostmár tudom mennyire értékesek az életemben...egy buli maradt el és ez a szüleimmel való ünneplés, amit sajnos egy országhatár és egy világ járvány egyenlőre megakadjozott de amint lehet bepotoljuk...a többi változásról pedig biztos hallani fogtok itt a blogon....Te mersz változtatni, változni azért, hogy igazan azt az életet éld amit szeretnél? 

PS: a visszaszámlálást megkezdtem, idén már a 39-et töltöttem nem a 40-net, ahogy ezt a tortán lévő gyertyák is mutatják... jövőre jöhet a 38 :)

Biztos ti is éreztétek már az életetek során, talán többször is, hogy összecsapnak a hullámok a fejetek felett, hogy semmi sem jó, minden úgy sz.. ahogy van.

Velem is megtörtént párszor...jó párszor... mivel nem vagyok egy optimista ember, a pozitív gondolkodást is most gyakorolom. Viszont nekem szerencsém volt, mert van az életemben valaki aki sürűn emlékeztetett valamire, amit a lelkem melyen már rég tudtam, de valahogy magamnak nem hittem el, mástol hallva mintha nagyobb ereje lenne a szavaknak, mintha akkor igazabb lenne.

Az én esetemben Elsa-ról van szó (előző írásomban már meséltem róla nektek), ő mondta nekem mikor panaszkodtam,  néha ironikusan, néha teljesen őszintén: “te nagyon szerencsés vagy”. Nem indokolta sosem én sem kérdeztem meg mire gondolt, de mindig elgondolkodtam, hogy miről beszélhet, mit tud ő rólam? Semmit, hiszen alig ismer, habár sokat vagyunk egy légtérben, úgy igazán közel sosem kerültünk egymáshoz.

Idővel kezdtem igazat adni neki, ahogy megértek bennem a szavak kezdtem meglátni, hogy tényleg szerencsés vagyok, minden nezőpont kérdése...mindig minden...

Szerencsés vagyok, mert van egy ferjem akivel 21 éve alkotunk egy párt, habár rengeteg nehézségen, megprobáltatáoson mentünk keresztül még most is együtt vagyunk. Van 2 gyönyörű, egészséges lányom, valamint biztosíthatjuk nekik azt az iskolát, nevelést amit megállmodtunk nekik és amit ők is élveznek. Nem vagyunk gazdagok, de nem is nélkülőzünk, mindenünk megvan amire szükségünk van és erre rá jön még az is, hogy annyi időt tölthetek a lányokkal amennyit csak szeretnék, mert megtehetem, hogy csak 5 órában dolgozzak, ami tökéletes most mig ők  igénylik még a jelenlétünket, társaságunkat. 

A listát folytathatnám, de nem teszem mert most nem ez a lényeg. Ez az íras azoknak szól akiknek nincs egy Elsa-juk aki beszóljon nekik, hogy hahó ne nyavajogj már annyit, mert te is szerencsés vagy, csak meg kell látnod a jót az életedben. Mindenkinek van gondja, nehézsége,  saját keresztje, amit cipelnie kell, pláne ebben az időszakban, amikor minden a járvány körül forog, de ugyanannyi jó is van az életében és ebben biztos vagyok, csak meg kell tanulni meglátni azt, értekelni  és örűllni neki.

Karácsony előtt, új adventi naptárt készítettem a lányaimnak, minden napra volt egy borítek, amit a lányok diszítettek és ami nem csokit vagy más édességet tartalmazott, hanem minden napra egy pozitiv gondolatot, jó tanácsot, amit minden este megbeszéltünk, hogy azt a lányok meg is értsék. Ezzel azt szerettük volna, hogy masképp lássanak bizonyos dolgokat, élethelyzeteket, hogy megtanulják meglátni a jót a rosszban, észrevégyék azokat az apró dolgokat is melyek melett eddig elsíklott a figyelmük és jó dolgok.

Eleinte nehéz a legrosszabb dolgokban bármi jót is meglátni, de gyakorlással, kitartással egy idő után már megszokássá vállik. Nekem már egész jól megy, vannak még napok mikor világgá mennék, de akkor jőn a mondat: “szerencsés vagy” és mostmár magamnak mondogatom, már nem kell más emlékeztessen rá.

Az Instagram oldalamon (https://www.instagram.com/kovia.rakosi/ ), hogy ezt megerősítsem és azt is, hogy könnyebben észrevegyem napi szinten azokat a jó dolgokat amelyek velem, körülőttem történnek és melyeket hajlamos voltam elkerülni, elindítottam egy 100 napos kihívást. A kihívás alatt 100 napig minden nap egy kép kiséretében felteszek egy aznap történt jó dolgot/történést az Insta falamra, olyat ami örömet okozott.A kihívás nem az én ötletem, én csak átvettem és #100happydays néven fut az Instagramon. Probáld ki te is, ha van kedved hozzá, mert jó kis kihívás és pozítiv vátozást fog hozni az életedben.

Te aki most ezt olvasod ne feledd: nagyon szerencsés vagy, hogy miért? Ezt a kérdést hagyom, te válaszold meg saját magadnak....sikerülni fog!

PS: nincs több Elsa idézetem, csak ez a 2 volt az előző és a mostani írásomban ;)...Elsa-nak köszönöm!

“Nem mindig körülötted forog a világ” mondta pár hónapja nekem egy olyan személy, aki jeleleg fontos szerepet tölt be az életemben, nevezzük őt Elzának. Nem mondta ezt bántó módon, sem rossz szándékkal, hanem oktató céllal, ez elég volt ahhoz, hogy elgondolkozzak rajta , valamint arra, hogy bennem mély nyomot hagyjon, pozitív értelemben. Nagy valószínűséggel ő már nem emlékszik erre a mondatra, de még talán a beszélgetésre sem. Hiszen napi szintem vannak ehez hasonló beszélgetései szakmájából adódóan.

Hogy miért is mondta ezt nekem?  Elmesélem, lehet másnak is tanulságos lehet, vagy segíthet!

Van az ember lányának sok démona, ezek köze tartozik a másokkal szembeni megfelelési vágy és a félelem, hogy nehogy megbántson, megsértsen másokat. Ebből kifolyólag, ha a környezetében, számára fontos emberek, rossz kedvűek, morcosak, szomorúak, levegőnek nézik őt, az ember lányát, ezt úgy könyveli el, hogy biztos miatta, biztos vele van baja az illetőnek. Biztos már megint o csinált valamit! De mit? Fogalma nincs, de biztos ő a hunyó, pedig ő nem bántott senkit, legalábbis nem akarattal és mindez egy rossz lelkiállapothoz vezet, rágódáshoz, rossz kedvhez, szomorúsághoz.

Mno nekem is vannak ilyen démonjaim, de szerintem sokunknak vannak. Meséltem is erről Elzának, hisz vele kapcsolatban is előjöttek a démonjaim, ha haragosnak, gondterheltnek láttam, mire az o válasza az volt, hogy nem mindig körülöttem forog a világ , hogy lehet neki rossz kedve, szomorú is lehet sőt gondterhelt és undok, de ennek kismillió oka lehet, lehet más személy, lehetnek az élet különböző akadályai stb. Azt még hozzá tette, hogyha tudom, hogy semmi rosszat nem tettem, akkor ne vegyem magamra sem az ő sem a mások viselkedését. Ha meg bárkinek miattam van bármi baja azt közölje, ha meg nem közli akkor már nem az én dolgom, akkor az márcsak az ő dolga, problémája marad.....és igen, igaza van..azóta mikor előjönnek ezek a démonok beszólok magamnak “szívem nem körülötted forog a világ, nem tettel semmit szóval ne vedd magadra” és ez legtöbbször segít , de van amikor nem....nehéz a harc a démonokkal, de ha egy harcot el is veszítek, a háborút azért még nem  :)

Nem mindig körülötted forog a világ.....és tényleg nem...de nem is kell!

Sziasztok

Második félmaratonomon indultam 2019 szeptember 8-án. 

Fel voltam-e készülve rá? A fenét, nem voltam és majdnem biztos voltam benne, hogy a záró buszon kötök ki és nem a célban. Ezért előző nap is és a verseny napján is lelkesedésem egyenlő volt a nullával, pedig nagyon vágytam, hogy ott legyek, a helyszínért, az érzésért, hogy 11000 más  félmaratoni futóval együtt fussak.

Habár tavaly mikor jelentkeztem a célom az volt, hogy jobb időt fussak mint a tavalyi első maratonomon, a körülmények úgy hozták, hogy most örültem ha le tudom futni a 21 km-t. 

Hogy miért? Mert nem tudtam úgy edzeni a versenyre ahogy a nagykönyvben megvan írva, mert tavasz óta előjött egy térdprobléma futás közben, ami max 5-6 km engedett futni, aztán teljesen leblokkolt a térdem. 

Voltam-e orvosnál? Nem, mert féltem, hogy eltilt a futástól, hogy nem mehetek a versenyre, szóval a gyógyszerész múltamra alapozva és némi kutatásra, utánna olvasásra, megpróbáltam magam kezelni a dolgot. Hosszú folyamat volt és hát az edzések is annak függvényében zajlottak, ahogy a térdem engedte, nem is akartam túlságosan megerőltetni, hogy nehogy nagyobb baj legyen.Vitaminokat szedtem, futócipőt cseréltem, olyat ami nekem a legmegfelelőbb és úgy látszott ez nagyban megoldotta a problémát, mert habár kisebb fájdalmat még éreztem a térdemben futásnál és nagyobb távoknál, de ez már nem gátolt a futásban, ugyhogy szeptember 7-én családommal elutaztunk Budapestre, mert másnap verseny volt..

A verseny napján, semmi kedvem nem volt a versenyhez, lelkesedésem egyenlő volt a nullával, pedig én nagyon tudok lelkesedni dolgokért, főleg ha számomra fontos dologról van szó. Ez a verseny  is fontos volt, de féltem a kudarctól és az sem segített, hogy szinte egész éjjel azon agyaltam, hogy vajon képes leszek végigcsinálni vagy fel kell adnom..Mi a jobb ha el sem indulok, vagy ha feladom? Aztán a: legyen aminek lennie kell elven mégis elmentem a versenyre, a családom logisztikai okok miatt nem lehetett ott a rajtnál, így teljesen egyedül ugrottam neki. 

Tudom van akinek egy felmaraton semmiség, felér egy hétvégi hosszabb edzéssel, de nekem akinek semmi sport múltja nincs, aki utált futni és nem is tudott (most se tudok de legalább futok) nagy dolog volt, ha hiszitek ha nem nagyobb tétje volt számomra, jobban rágörcsöltem mint az első félmaratonomon.

A 6-os szektorból rajtoltam (ami a 2.30 órás beérkezésnek felelt meg) és amíg ott vártam, hogy sorra kerüljek a rajtnál, azzal győzködtem magam, hogy meg tudom csinálni, hogy igenis lefutom, szar idővel, de lefutom.

Miután elrajtoltunk az első pár kilometer után már elhitettem magammal , hogy meg tudom csinálni, de kurvára egyedül éreztem magam és csak az járt a fejemben: “-meg tudom csinálni, de  nem akarom egyedül megcsinálni, most nem” aztán én válaszoltam két könnycsepp között magamnak: “te hülye igen is megcsinálod egyedül is ha kell és nem csak ezt: bármit az életben, mert képes vagy rá, mert magadért csinálod, ezt most magadért kell csinálnod nem másért, csakis  magadért!”

Futás közben podcast-okat hallgattam, mert segített elterelni a gondolataim, hogy mennyi van még hátra, vagy, hogy  fáradt vagyok, vagy nehéz, vagy pisilnem kell, vagy egyéb hülye kifogásoktól és elindultunk és az első 5 km könnyen és jól ment aztán a 7-dik km-nél rádöbbentem, hogy basszus még kétszer ennyi van és én már  fáradt vagyok, de akkor sem adom fel, futok amíg bírom aztán, ha már nem birom megállok. 

Elértem a 10 km :” -hurrááá ez már majdnem a fele, Úr Isten még egyszer ennyit kell futnom, alig élek már, de a térdem még bírja, a hátam is de akkor is itt halok meg félúton” és képzeljétek nem haltam meg, sőt a Margitszigeten szaladtunk visszafelé, már túl voltam a táv felén és mikor már a sírással küzdöttem, meg az önsajnálattal, hogy egyedül vagyok, nekem senki sem szurkol a Margit híd elején ott állt a családom és igen is szurkoltak és már nem voltam egyedül, átkozottul jó érzés, a lányaim fel sem fogták mit jelent  21 km-et futni, hogy mennyi az annyi de úgy szurkoltak, nekem mint aki mindent ért és tud. Óriási vigyorral az arcomon tovább futottam, igaz lassulni kezdtem, de tettem amit tudtam, feszítettem a határaim és egyszer csak jé ott a parlament, innen már nincs sok...nem a fenét...15 km után már muszáj volt rövid sétákat is bevezetném, mert ha a térdem nem is de a hátam nagyon tudott fájni, de nem hagytam magam, csak számoltam visszafele a kilométereket...meg  jól elszámoltam őket…

Tudjatok milyen érzés az, hogy elhagyod a 18 km és valahol a 18-19 km között te biztos vagy benne ,hogy a 19-es táblát hagytad el és nem a 18-ast és azt mondod magadban : - hurrááá van még 2 km és megvan? Felemelő érzés!

De ne tudjátok meg azt az érzést mikor előtted a 20-as tábla helyett a 19-es tábla jelenik meg és rádöbbensz mekkora szőke vagy: ”-Jézus még mindig van 2 km és én  már alig vonszolom magam, de egye fene azt a 2 km, ha kell legyalogolom, legyek utolsó de megcsinálom a félmaratont”.

 Szerintem az utolsó 2 km volt a legnehezebb, nekem legalabbis de minden fájdalom, fáradtság, két sírás közt megcsináltam jaj és igen bögve, mert hogy másképp érhettem volna be a célba mint bögve, hoztam a formám :D. 

Megcsináltam és a 2.30 órás időt is tartottam, na jó 2 óra 32 percet szóval megvan és jobban örültem mint az első felmaratonomnak, úgy éltem ezt meg mint az elsőt és annyiraaaa jó érzés, hogy minden határomat túlfeszítve, nem adtam fel, odaálltam sa rajthoz és ahogy tudtam megcsináltam és  igen, ezért  vagyoknagyon büszke magamra.

 Ott voltam a többi 15000 futóval, egy olyan gyönyörű városban mint Budapest..elárulom a 21 km alatt a tájból csak a Margitszigetre, a Margit Hídra, a Parlamentre és az ELTE épületére emlékszem. A többi összemosódik a gondolataimmal, belső monologjaimmal és a podcastokkal.

Kedveseim mi a konklúzió? Barmire képesek vagyunk, ha igazán akarjuk és hajlandóak vagyunk a határainkat kitolni amennyire csak lehet! Ne feledjétek, ha futni indultok, vagy most kezdítek a futást, egy jó futócipő kötelező,jó alatt nem drágát értek, hanem a te lábadnak, láb tipusodnak megfelelőt, ha nem tudjátok milyen is az kérjetek segítséget egy hozzá ertőtől, mert igy a sérüléseket tudjátok megelőzni. Ha nem vettem volna egy nekem megfelelő futócipőt, a félmaratont biztos nem futom le és nem kizárt, hogy nem úszom meg sérülés nélkül.

PS: Az érem , hogy nekem is legyen, na ez volt a másik erő ami hajtott, mert annyira szép...annyira tetszik..de annyiraaaaa

Sziasztok

Egy óriási élményben volt részem a hétvégén és erről mesélnem kell nektek, de ugyanakkor szeretném meg is örökíteni az emléket. Sikerült beneveznem a Tekerj katamaránon rendezvényre. Utolsó pillanatban ürült egy hely és úgy esett én mehettem. Nem is tudjátok mennyire örültem, hogy részt vehetek egy ilyen rendezvényen.

Miről is szól ez a tekerj katamaránon? Egy 4 órás spinning maratonról , mely attól különleges, hogy egy katamaránon zajlik. A katamarán Siófokról indul és Füredig megy majd vissza. Fergeteges a hangulat, jó zene, nyár, napsütés, Balaton és hát a mozgás, tekerés. Itt megnézhetitek miről mesélek: https://www.facebook.com/tekerjkatamaranon/

Szóval teljesen váratlanul felszabadult egy hely és a spinning edzőm, Bálint Gabi, szólt, hogy akarok-e menni velük (előtte jeleztem neki, hogy jövőre menni szeretnék mert idén már nem voltak helyek) én pedig gondolkodás nélkül rávágtam, hogy megyek. Aztán miután az első örömön túl voltam esett le, hogy a költségek nem éppen kicsik :nevezési díj, szállás, kaja, út és hát számomra teljesen ismeretlen emberekkel kellet utaznom (a spinning edzőmet kivéve, mert őt úgy 2 hónapja ismerem) és eltöltenem velük 5 napot. Az anyagiakat az mondtam összehozom maximum zsíros kenyeret eszek 1 hónapig :-P és hát ami a többieket illeti majd megismerem és ha nagyon nem egyezzünk akkor vonatra ülök és hazajövök. Szóval azt mondtam belevágok, habár csak 2 hónapja járok spinning edzésre és félő, hogy nem fogok tudni 4 órát letekerni mégis azt mondtam megprobálom maximum sétahajózók egy jót 15000-ért ;-)

Ugyanakkor jól jött ez a kis 5 napos vakáció messze mindentől és mindenkitől, olyan időszakát élem az életemnek amikor ez pont kapora jött, hogy kicsit gondolkozzak, rendet rakjak az életemben, eldöntsem mi és hogyan tovább. Kicsit olyan “Eat, pray, love”-os kiruccanás...mindig vágytam egy olyan utazásra mint amilyenre Julia Roberts ment az" Eat, pray, love" cimű filmben...vagy a “Vadon”-ban a csaj...ez olyan bakancslistás dolog és mostmár nagyon megérett egy ilyen kirándulás... olyan pontra jutott az életem, hogy kell egy ilyen, hogy letisztuljon bennem mit akarok, merre tovább és kivel, kikkel…A nyáron szeretném ezt összehozni, elmenni valahova egyedül én meg önmagam pár napra, de erről majd akkor.

Szóval 5 nap szabi család, gyerekek nélkül idegen emberekkel, hogy ebből mi lesz?!

A vakáció már tele izgalommal indult. Csütörtökön reggel lett volna a közös indulás, de egy nappal előtte neked, Emmus vakbélgyulladás szerű fájdalmaid voltak, rosszullétre panaszkodtál így mentőt hívtam, a kórházba beutaltak és úgy nézett ki a vakáció elúszik mert nekem mindenképp melletted volt a  helyem és ez nem volt kérdés és nem is tudtam volna egy percig sem messze lenni tőled tudva, hogy nem vagy jól. Szóltam is az edzőmnek mi a helyzet és ő csak annyit mondott arra koncentráljunk mindannyian, hogy csütörtökön kiengednek a kórházból, egészségesen és mi a tekerő csapat együtt megyünk Siófokra a maratonra. Erre koncentráltam, vagyis próbáltam, de  el kell mondanom, hogy semmi esélyt erre nem láttam erre. Aztán te, Emmus eldöntötted, hogy te haza akarsz menni másnap és estétől megszűnt a hasfájás és a lázad is egyre kisebb lett. Ejjel már nem volt lázad és mivel reggelre már jól voltál kiengedttek a korházból, igy mehettünk haza.

Azok az emberek akik nem is ismertek, sőt nem is találkoztak még velem, szurkoltak, hogy mehessek velük, hogy ott legyek a tekeresen, hogy velük töltsem a vakációt és aztán csütörtök  reggel vártak rám míg pakolok és megfürdök...igen, eldöntöttem, hogy megyek hisz sokkal jobban voltál és ha valami van veled, Emmus, apa melletted volt , én meg vonattal bármikor haza jöhetek hozzád. És csütörtök délben elindultunk...és hamar felismertem, hogy jókor jó helyen vagyok, a megfelelő emberekkel.

Szóval minden gondot otthon hagytam és mindenkit és csak élvezni akartam azt a pár napot...Első nap volt részünk gyönyörű napsütésben és nyári időben így amikor megérkeztünk ettünk majd irány a Balaton: fürdés, napsütés...buliii...itt találkoztam először a hétvégén azzal a ténnyel, hogy meg kellene tanulnom úszni és, hogy nem vagyok se öreg ehhez és késő sincs ehhez….sok volt a kacagás, hülyéskedés, fürdés...kicsit úgy éreztem mindenki otthon hagyta a mindennapok nehézségeit, gondjait és csak kikapcsolódni, élvezni akarja az életet, a vakációt ...azt hiszem ez sikerült…

Este pedig nem lehetett más csak buli...csütörtök este Siófok elég kihalt volt ami a blizós helyeket illeti, de végül találtunk egy helyet, fogalmam sincs mi a neve, de mi elneveztük sakáltanyának, mert annyira hasonlított a filmbeli sakaltanyára. Volt ott minden 5 literes kancsóban koktél jó sok jéggel, bulii ezerrel, táncolás a pulton és az asztalokon (nemcsak mi :-D) és sok jókedv, kép és kacagás jaj és látvány show is, leöntöttek a pultot alkohollal majd meggyujtották... Nagyon jól sikerült buli volt (amint a képek is mutatják)

A katamarános tekerés 2 napos rendezvény volt: szombaton és vasárnap, viszont nekünk csak szombat délelőtt volt jelenésünk 4 óra tekerésre amiből a mi spinning edzőnk tartott 1 órát (minden órát más edző tartott).

Szóval a péntek még szabi nap volt ami délig a másnaposság leküzdéséről és testünk folyamatos hidratálásáról szólt. Délben ebéd, majd szinte egy egész délutánt készültünk 6-an hogy elmenjünk egy cukrászdába sütizni...de megérte...isteni sütiket ettünk.

Este egy visszafogottabb katamarános buliba mentünk (a katamarános tekerésen resztvevők találkozása, együtt bulizása). Ezt rövidre fogtuk mert másnap reggel korán kellett kelni hisszen spinning maratonunk volt a katamaránon. Ha engem kérdeztek én ezt a bulit záró bulinak rendeztem volna, a 2 nap tökéletes lezárása ként, akkor lehetett volna igazán bulizni, de igy maraton előtt sokan választották, hogy inkább rövidre fogják a bulit,ha egyáltalán sikerült bulizzanak….minket is beleértve.

Szombaton reggel regisztráció után,fent a hajón, mindenki keresett egy biciklit amin 4 órán keresztül tekerni fog, a kísérők pedig körülöttünk, helyezkedtek el, az edzők meg izgultak. A szervezes nagyon okés volt, regisztrálás minden jól és gyorsan ment, hamar a hajon voltunk a bringáknál és 10 órakor elindult a hajó és persze a maraton is.

Első edző elfoglalta a helyet, egy könnyebb edzéssel indított, de nagyon jo volt:  a zene, a szél, a víz, a tekerés, az adrenalin...el kell áruljam annyira felemelő érzés volt, hogy küzdöttem a könnyeimmel...egy életre szóló élményben volt részem... As aztán jött a második edző, ő már dinamikusabb órát tartott ekkor én átadtam a bringát kísérőnknek, hogy o is tekerhessen és átélhesse azt a leírhatatlan érzést.

A harmadik órát edzőnk, Gabi tartotta, o hozta a rá jellemző dinamikusságot, bulit...aha ilyet csak ő tud, hogy meé tekerés közben is bulizunk :-D De amúgy óriási volt….

Az utolsó órát ki más vezethette mint maga a főszervező, Zala Miki, ahol én személy szerint szinte végig állva tekertem mert habár együtt, de mégis mindenki a saját útját járta ebben az órában és nemcsak :)...Amikor a hajó kikötött Siófokon az útazásunk végén, mi úgy szálltunk le róla, hogy tényleg vége???, mert mi még tudtunk volna tekerni...annyira  hamar eltelt...de ahogy Gabi mondta más emberként szálltunk le a hajóról és ez így is van….

Aztán jött egy közös ebéd a Musztafában Siófokon pezsgőzéssel, élménybeszámolóval és sok nevetéssel. Jaj és egy annyira jó gyümölcslevest ettünk náluk, hogy a következő 2 nap is azt rendeltünk ebédre...mennyei volt, de annyira, hogy már mindenki kicsit magáénak tudta már és uj nevet adott neki: erdei gyümölcsleves, pedig eper leves volt, vagy csak egyszerűen hideg levesnek hívtuk….

Aztán este megint buli, kiöltöztünk és hát szombat lévén mostmár volt élet is Siófok utcáin, szórakozóhelyein. Mi először  a Testvérek nevű helyen kötöttünk ki és életemben először vizipipáztam és szerintem nem utoljára....mert ez a hétvége erről szólt, hogy lépjek ki a konfortzónámból, hogy kiprobáljak új dolgokat….jaj és persze megmutattuk megint a fiatalságnak, hogy is kell igazán bulizni.

Vasárnap mivel borús hideg idő volt (ez jellemezte szinte az egész hétvégét,csak a katamarán tekeresen volt  jó idő a tekeréshez, se túl meleg se hideg és fújt a szél). Ezért úgy döntöttünk wellness-ezni megyünk...volt aki fürdött, volt ki koktélozott a medencében,én örültem, hogy kicsit olvashatok és volt  ki szaunázott...ez egy olyan nap volt amikor mindenki annyira fáradt,kimerült volt, hogy valahogy egyedül akart lenni, minél kevesebb szocializálással...én úgy mondanám mindenki töltődött, de inkább egyedül….de ennek ellenére nagyon jó kis nap volt ;-)

Este én hamar elaludtam de olyan mélyen, hogy már idejét se tudom mikor aludtam ilyen mélyen valamikor a ti születésetek elött. A többiek még boroztak, buliztak...elmondásuk szerint nagyon jól...de valamiért nem hiszek nekik :P...a faradtsági szintjük miatt nem hiszem :)

Hétfő a hazamenetel napja volt, de előtte még belefért egy kis töltődés a tengerparton, meg egy közös reggeli, sok nevetés majd séta a parton a víztoronyig, még egy koktel és sok kép…(meghaladtuk a 600 képet ezen a hétvégén). Utána  egy utolsó közös ebéd a Musztafába finom gyümölcslevessel és sok jó kedvvel….

Aztán irány haza egy jó savanyú rosé bor társaságában mi a csajok megbeszéltük a 4 pszichológiai temperamentum sajátosságait: a kolerikust, szangvinikust, flegmatikust és mellankolikust és, hogy ez hogy jelenik meg mindannyiunkban, vagyis én igy 5 nap után, hogy ismertem meg őket ...persze volt külön bejáratú sofőrünk akinek csak sima vizet volt szabad inni.

Mi a konklúzióm  a hetvegét illetően? Ilyen az ha az anya, vagy apa elszabadul otthonról :-D és igen még egyszer megcsinálnám és gazdagabb lettem 6 új baráttal, akik mellesleg óriási fejek és nagyon jó emberek, annyira, hogy egy tini lánycsapat megkért minket adjunk már nekik is egy kis jókedvet és megkérdezték, hogy csináljuk, hogy ennyire jókedvűek vagyunk...nekünk ez jó érzés volt, hogy így a 40 kapujában ilyet mondanak nekünk, de ugyanakkor gáz, ha egy tini nem tudja jól érezni magát, nem tud jókedvű lenne mikor a Balatonnál nyaral a haverokkal..

Ezen kívül gazdagabb lettem sok élménnyel és igen kaptam pár választ is, hogy hogyan tovább és, hogy mi legyen: a 38-dik szülinapomig, ami 2019 februárjában van, meg kell tanulnom úszni, meg salsázni és lesz egy kocsim meg egy vízipipám, mert azt kerek a 38-dik szülinapomra :-)...és egy másik elgondolkodtató konkluzió..lehet megis a pszichológiát kéne választanom, (most, hogy itt a masodik pályaválasztásom előtt állok) ahogy azt sok eve szerettem volna de lebeszéltek róla???!!! Hmmmm…..

Sziasztok 

Van nekem egy álmom..hahaha kinek nincs? Mno szóval én arról álmodozok, hogy miután ti felnötté válltok, öregségemre valamelyik tengerpartra valamelyik szigetre költőzöm és nyitok ott egy kis kávézót, csak egeszségem legyen :-). Egy kis otthonos kávézót, ahol lessz muffin is amit én sütök és lesznek ott könyvesplcok könyvekkel mindenféle nyelven és műfajban...könyvek amiket az évek során gyüjtök össze.

A kavézó korán reggeltől délig lessz nyitva, délben ebéd után pedig kimegyek a tengerpartra és a függőágyamban olvasok. Lessz egy kutyusom is, egy labradorom is akivel sétalok, futok a homokba és aki része lessz az életemnek. Tudom, hogy szép álom és nehezen megvalósítható, de ki tudja öregkoromig összegyül rá a pénz és a lehetőség. A könyveket mr elkezdtem gyüjteni, az alap barist kurzust is elvégeztem és igen szerettem volna dolgozni is baristaként szerezzek tapasztalatot is, de valahogy itt Debrecenben 38 évesen és ismerettség nélkül ez lehetettlen...miért? Mert a tulajdonosok vagy tapasztalt baristát keresnek vagy egyetemistákat nekem még élyem sincs, hogy interjúra, vagy probanapra eljussak nemhogy dolgozzak is a szakmában...igy lassan lettem arrol, hogy ebben a szakmában keressek munkát és találjak is. A lehetőségem egyelőre, hogy otthon gyakoroljak amennyire ez lehetséges egy kis háztartási presszógéppel, otthoni körülmények között, de nem adom fel :-) Sőt sikerült apát is megfertöznöm a kavéfőzés hobortjával igy mosstmár ő is főzi a kávét,gözöli a tejet egész profin:-) Hogy melyik tengerpart és melyik sziget lessz a kiszemelt? Azt meg nem tudom, de Bali az egyik nagy kedvenc....hmmm ki tudja...

A kis kávézom,  a tengerparton, a bakkancslistám első pontja és ha megvalósúl a kis álmom, akkor mindenkit szeretettel várok egy finom kávéra és egy muffinra vagy sütire, ami persze a ház ajándéka lessz.

A képen látható kávék otthoni körülmények közt készitettem pont apák napján ;-) Na mit szóltok, jösztök egy kávéra?

 Sziasztok,

Nem akartam erről itt  a blogon írni de mivel az instagram (https://www.instagram.com/kovikutza/) és a facebook(https://www.facebook.com/profile.php?id=100008865192800) oldalaimon már microblogolok erről egy ideje és nagyon élvezem innen jött az ötlet, hogy itt a bloggon is lejegyzem kicsit bővebben, hogyan élem meg én ezt az egész felkészülést a fél-maratonra. Mert, igen szeptember 23-ra tervezem lefutni életem első félmaratonját a Bridgestone Budaörs Fél-maratonon.Azt tudni kell rólam, hogy sose szerettem szaladni, pontosabban utáltam szaladni, mert nem tudtam hogyan kell, most se tudom, de már élvezem a szaladást és folyamatosan tanulok, próbálkozom.

Tavaly tavasszal kezdtem el szaladni, amikor véletlenül megrendeltem az Endomondo alkalmazás prémium változatát a mobil telefonomra, 1 kerek évre.. igen véletlenül... szoktam én ilyet csinálni és ennél cifrábbat is :D De minden rosszban van valami jó is, így ebben is volt. Felfedeztem, hogy az Endomondoba vannak edzéstervek futásra.

Ami felkeltette a figyelmem ezekben az edzéstervekben, hogy tök lazán inditják az edzéseket az olyan kezdőkkel mint  én: rövid távokkal, nem túl megterhelőekkel és persze kisebb szünetekkel a távok között..

Azt mondtam adok még egy esélyt a futásnak és kipróbálok egy ilyen edzés tervet aztán lássuk mi lessz. Nem volt futócipőm így a fitness cipőmmel indultam el szaladni és annyira élveztem ,megvolt a siker élményem is, hogy le tudtam szaladni a meghatározott távot ami eleinte 2-3 km volt. Ezekkel az intervallumos edzésekkel nem éreztem magam túlhajtottnak, mintha a tüdőm se akart kiugrani a helyéről. Folytattam a futást heti 2-3 alkalommal és lassan eljutottam a 10km-es táv lefutásához 2017 nyár végére. Volt, hogy nehezen indultam el, volt, hogy fáradt, kedvetlen voltam, volt, hogy as első km után fel akartam adni de volt, hogy még akartam, még többet szaladni. Nekem a futás az az idő volt mikor én meg énmagam együtt voltunk,  gondolkodhattam, élvezhettem a hegyi tájat és a friss levegőt. Az a ½-1 óra amikor otthonról elszabadultam és magammal foglalkozhattam.

Így kitartottam a futás mellett és lassan kezdtem szeretni, élvezni érteni, hogy miért szalad manapság mindenki. Mindez mostanra is megmaradt, a futás az én szabad időm, meditációs időm, ezért szoktam inkább egyedül futni, ami változott, hogy elköltözünk és itt már nincs a friss hegyi levegő nincs de ennek ellenére élvezem a futást.

Télen nem futottam, de idén tavasszal amint megint szép idő lett elindultam. Aztán jött a döntés, hogy idén megpróbálom leszaladni a fél-maratont. Kiválasztottam egy olyan versenyt ami elég időt ad a felkészülésre figyelembe véve, hogy nem vagyok még egy nagy tapasztalattal rendelkező futó. Így esett a választásom a szeptember 23-án tartandó Bridgestone Budaörs Fél-maratonra. Ha kíváncsiak vagytok hogyan készülök, én egy teljesen amatőr nem sok tapasztalattal rendelkező futó a fél-maratonra vagy akár velem tartanátok akkor kövessetek, írjatok itt a blogon, a facebook oldalamon vagy az instan és csináljuk meg együtt azt a fél maratont vagy ahogy angolul szoktam mondani, immár szlogenként : let’s do that half marathon!!!

Emma és Zoé,

Nem igazán tudtátok ti mit is jelent az, hogy utazunk Londonba, hiszen még nem voltatok messzibb mint Erdély, Fekete Tenger és Magyarország, csak annyit tudtatok, hogy repülő, emeletes piros busz (ami föleg Emma vágya volt, hogy mehessen Londoban emeletes busszal). Úgy alakult, hogy vannak nekünk Londonban drága barátaink akik szeretettel hívtak és vártak minket és mivel itt a reptér közel hozzánk, jegyeket már viszonylag olcsón lehet beszerezni, úgy döntöttünk apával, hogy akkor Emma szülinapja után utazunk és utaztunk.

Február 21 Szerda:

A nagy nap! Nektek már maga az, hogy repülni fogunk egy óriási élmény volt, hisz még nem utaztatok repülővel eddig. A repülő este 7 órakor indult, de úgy esett, hogy majdnem 3 órával indulás elött értünk ki a reptérre, mert elnéztük a helyi buszjárat indulásának időpontját igy taxival mentünk a reptérre :) .Aki ismeri a debreceni repteret az tudja, hogy nem igazán van mit csinálni 3 órat egy felnőtnek sem, hat még egy 5 és egy 7 éves gyerköcnek aki még ráadasul jó fáradt is, de eltelt, eljátszottatok és viszonylag jól birtátok a hosszú 3 órat, mi pedig apával nem gyöztünk válaszolni a sok miért-re amit feltettetek.

Eljött a felszállás pillanata a repülőre és az indulás, leírhatatlan az az öröm, lelkesedés amit az arcotokon láttunk és habar kint már sötét volt mégis óriási élmény volt nektek a repülés minden pillanata.

A miért-ek nem akartak szünni, mindent tudni akartatok, mindenre volt egy kérdésetek. Anyira izgatottak voltatok, hogy nem sikerult aludjatok sem, pedig nagyon nagy szükségetek lett volna egy kis pihenésre, nekünk felnötteknek meg kis szünetre a szünni nem akaró kérdések áradatában ;) De jo volt látni az örömöt, lelkesedést rajtatok, ez minket is eltöltött lelkesedéssel. Két és fél óra után megérkeztünk London, Lutton repterére ahol már vártak minket a barátaink, hogy hazavigyenek és végre aludjunk egy nagyot ;).

Február 22 Csütörtök:

Úgy döntöttünk apával, hogy ezen a napon többet pihenünk és kevesebbet fáradunk ;) úgyhogy a délelőttöt kissebb vásárlással töltöttük,majd délután miután barátaink kislánya kijött az iskolából elmentünk buszozni, igen emeletes busszal és azután egy óriási játszóházba. Az emeletes buszozás nagy élmény volt, nektek is nekem is, nekem főleg azert mert gyönyörködhettem London utcáiban, épületeiben, apró boltjai kirakataiban.  

Egy óra buszozás után megérkeztünk a játszóházba, ami az itthoni árakhoz képest drága volt, viszont az volt az érdekessége, hogy a szülőknek nem kellet fizetni belépőt és nem időre szólt a belépő, maradhatak 1 órat vagy akár egy egész napot is. Ha a szülőnek pedig játszani akadt kedve ugyanúgy játszhatott mint a gyerkőcök ugyanis a játszóházban lévő berendezések mérete ezt megengedte. De ha a szülő nem akart a gyerekével tartani nyugodtan leülhetett a játszóház területén kialakított büfében, ahol enni , kávézni lehetett. A megvásárolható étel az a tipikus angolokra jellemző gyorsfagyasztott, egészségtelen étel volt, de a kávét azt ihatónak  mondhatom ;) és persze az édesség mindenhol ott volt. Mivel volt ingyen wifi igy simán lehet dolgozni, internetezni míg a gyerek kiprbál egy nálánál kisebb gyerekeknek tervezett hintába és beleszorul, két felnőtt kellet ahhoz, hogy ki tudjuk menteni a hintából...kicsit megijedttunk majd jót nevettünk rajta :)

Február 23 Péntek:

Ezen a napon elmentünk kicsit sétálni London központjába megnézni párat a nevezeteségek közül. Most metróval utaztunk , még egy öröm számotokra, nem tudom miért de szerettek metrozni. Nekem London metrója egy kisebb csalodas volt, mint ahogy egész London, kicsit más az egész mint, ahogy azt a képeken,reklámokon,hirekben láttni lehet. Mi, apával most voltunk másodszorra és ugyanaz az érzésem volt mint először, hogy lerobbant, sok a külföldi vagy mas nemzetiségű angol, zsúfolt, szürke és hangos a város. Angol angolal úgy igazán csak Londonon kívül találkoztunk, viszont Londont elhagyva Anglia nagyon szép, mesés,  békés, otthonos és kicsit szomorkás de ezt lehet az időjárás miatt éreztem így. Elmentünk megnéztük a Buckingham palotát , nagyon hideg volt és fújt a szél, de uúgy esett pont kifogtuk a gárda váltást a palotánál, ami érdekes és szép volt, ti is nagyon élveztétek, hisz ilyet meg nem láttatok. Ezután elsétáltunk a Big Ben-hez amiből semmi nem látszott most mert felújítás alatt van, de a London Eye érdekesebb volt számotokra és nagyjából itt véget vetettünk a sétanak mert teljesen megvoltunk fagyva a hideg széltől, ebédeltünk és egy jót metróztunk hazáig, a nap többi része játékkal, pihenessel telt.

Február 24 Szombat

Ezen a napon a barátaink elvittek a tengerpartra Lulworth Cove nevű helyre. Lulworth egy öböl West Lulworth faluja közelében, a Jurassic Coast Világörökség része Dorsetben , Dél- Anglia területén https://en.m.wikipedia.org/wiki/Lulworth_Cove.

Egy gyönyörű hely a tengerparton, nekem ez a nap volt az igazi feltöltődés napja, nem csak mert imaáom a tengert, hanem a gyönyörű napsütés, a táj, a séták miatt. Ti gyerkőcök is nagyon élveztétek, ha tehettétek volna megfürödtetek volna a tengervizében, nehezen, de megértettétek, hogy ezt februárban nem lehet :) Viszont rohangáltatok, köveket szedtetek, találtatok egy oriási követ amin volt 3 megkövesedett kagyló, természetesen a követ haza kellett cipelni :) Voltatok hegyet mászni és sarat dagasztani :)

Engem a tenger zugása nagyon megnyugtatott, nem tudtam ellenállni a viznek muszálj volt belemásszak, gyorsan levettem  csizmám, zoknim és futás a vizbe.csak én meg a kutyák voltunk a hidegvizben, de jó volt nagyon ;)

A tenger után következett egy jól megérdemelt vacsora a Nando's-ban (https://www.nandos.co.uk/).

Február 25 Vasárnap

Vasárnap újra elhagytuk Londont és vidékre utaztunk, egy gyönyörű kis városba, Biburybe, ahol a gyönyöruű házakon kivül van egy pisztráng tenyészet is (http://www.biburytroutfarm.co.uk/), ahova be lehet menni és lehetőség van etetni a halakat, a rucákat. Gyönyörű a hely és tavasztol őszig lehetőség van halászni és nyárson megsütni a kifogott halat. Nekünk most csak a hal és ruca etetés volt lehetséges, hiszen tél időszak volt. Az idő gyönyörű napsütéses volt, de a hüvős szél most is jelen volt, igy kicsit fázos volt a helyzet :)

Bibury után elutaztunk Oxford közelébe, Bicester village nevű bevasarló faluba (https://www.bicestervillage.com/en/home/), ami engem személy szerint Pandorf-ra (Ausztria) emlékeztetett , de egy gyönyörű kis bevásárló falu, ahol ahoz, hogy bemehess a Prada üzletébe sorban kell állnod és ahova nem vásárolni mentünk hanem valamit enni, mert mindenki nagyon éhes volt…. jaj és persze egy jó kávét inni. Enni nem sikerült mert nem volt semmi olyasmi ami mindenkinek megfelelt volna és hat elég sokan voltunk, igy végül egy közeli Nando’s-ban kötöttünk megint ki, ahol mindekinek jó volt és jól is lakott :D

Ezután irány haza mert már nagyon későre járt, mindenki faradt volt és elég hosszú volt az út vissza Londonba.

Február 26 Hétfő

Egy nappal a hazaútazás elött úgy alakult, hogy a nap nagy részet négyesben töltöttük, vásárlással, közös ebéddel sok sétaval,buszozással, kihasználtuk azt a pár órát ami maradt a hazaútig.

Február 27 Kedd

Reggel hajnalban indultunk a reptérre majd fel a repülőre ami újra nagy élmény volt nektek mert most gyönyörű kilátás nyílt elénk a napsütésben. Délben pedig már Debrecenben élveztétek a nagy havat ami fogadott ;)

Talán Dumaanyu írta egyszer (nem emlékszem pontosan) és milyen igaza volt, hogy gyerekkel a szabadság annyit jelent, hogy a mindennapok rohanása átköltőzik egy másik helyre, amiért még fizetsz is...mno valahogy úgy :D.