Sziasztok

Második félmaratonomon indultam 2019 szeptember 8-án. 

Fel voltam-e készülve rá? A fenét, nem voltam és majdnem biztos voltam benne, hogy a záró buszon kötök ki és nem a célban. Ezért előző nap is és a verseny napján is lelkesedésem egyenlő volt a nullával, pedig nagyon vágytam, hogy ott legyek, a helyszínért, az érzésért, hogy 11000 más  félmaratoni futóval együtt fussak.

Habár tavaly mikor jelentkeztem a célom az volt, hogy jobb időt fussak mint a tavalyi első maratonomon, a körülmények úgy hozták, hogy most örültem ha le tudom futni a 21 km-t. 

Hogy miért? Mert nem tudtam úgy edzeni a versenyre ahogy a nagykönyvben megvan írva, mert tavasz óta előjött egy térdprobléma futás közben, ami max 5-6 km engedett futni, aztán teljesen leblokkolt a térdem. 

Voltam-e orvosnál? Nem, mert féltem, hogy eltilt a futástól, hogy nem mehetek a versenyre, szóval a gyógyszerész múltamra alapozva és némi kutatásra, utánna olvasásra, megpróbáltam magam kezelni a dolgot. Hosszú folyamat volt és hát az edzések is annak függvényében zajlottak, ahogy a térdem engedte, nem is akartam túlságosan megerőltetni, hogy nehogy nagyobb baj legyen.Vitaminokat szedtem, futócipőt cseréltem, olyat ami nekem a legmegfelelőbb és úgy látszott ez nagyban megoldotta a problémát, mert habár kisebb fájdalmat még éreztem a térdemben futásnál és nagyobb távoknál, de ez már nem gátolt a futásban, ugyhogy szeptember 7-én családommal elutaztunk Budapestre, mert másnap verseny volt..

A verseny napján, semmi kedvem nem volt a versenyhez, lelkesedésem egyenlő volt a nullával, pedig én nagyon tudok lelkesedni dolgokért, főleg ha számomra fontos dologról van szó. Ez a verseny  is fontos volt, de féltem a kudarctól és az sem segített, hogy szinte egész éjjel azon agyaltam, hogy vajon képes leszek végigcsinálni vagy fel kell adnom..Mi a jobb ha el sem indulok, vagy ha feladom? Aztán a: legyen aminek lennie kell elven mégis elmentem a versenyre, a családom logisztikai okok miatt nem lehetett ott a rajtnál, így teljesen egyedül ugrottam neki. 

Tudom van akinek egy felmaraton semmiség, felér egy hétvégi hosszabb edzéssel, de nekem akinek semmi sport múltja nincs, aki utált futni és nem is tudott (most se tudok de legalább futok) nagy dolog volt, ha hiszitek ha nem nagyobb tétje volt számomra, jobban rágörcsöltem mint az első félmaratonomon.

A 6-os szektorból rajtoltam (ami a 2.30 órás beérkezésnek felelt meg) és amíg ott vártam, hogy sorra kerüljek a rajtnál, azzal győzködtem magam, hogy meg tudom csinálni, hogy igenis lefutom, szar idővel, de lefutom.

Miután elrajtoltunk az első pár kilometer után már elhitettem magammal , hogy meg tudom csinálni, de kurvára egyedül éreztem magam és csak az járt a fejemben: “-meg tudom csinálni, de  nem akarom egyedül megcsinálni, most nem” aztán én válaszoltam két könnycsepp között magamnak: “te hülye igen is megcsinálod egyedül is ha kell és nem csak ezt: bármit az életben, mert képes vagy rá, mert magadért csinálod, ezt most magadért kell csinálnod nem másért, csakis  magadért!”

Futás közben podcast-okat hallgattam, mert segített elterelni a gondolataim, hogy mennyi van még hátra, vagy, hogy  fáradt vagyok, vagy nehéz, vagy pisilnem kell, vagy egyéb hülye kifogásoktól és elindultunk és az első 5 km könnyen és jól ment aztán a 7-dik km-nél rádöbbentem, hogy basszus még kétszer ennyi van és én már  fáradt vagyok, de akkor sem adom fel, futok amíg bírom aztán, ha már nem birom megállok. 

Elértem a 10 km :” -hurrááá ez már majdnem a fele, Úr Isten még egyszer ennyit kell futnom, alig élek már, de a térdem még bírja, a hátam is de akkor is itt halok meg félúton” és képzeljétek nem haltam meg, sőt a Margitszigeten szaladtunk visszafelé, már túl voltam a táv felén és mikor már a sírással küzdöttem, meg az önsajnálattal, hogy egyedül vagyok, nekem senki sem szurkol a Margit híd elején ott állt a családom és igen is szurkoltak és már nem voltam egyedül, átkozottul jó érzés, a lányaim fel sem fogták mit jelent  21 km-et futni, hogy mennyi az annyi de úgy szurkoltak, nekem mint aki mindent ért és tud. Óriási vigyorral az arcomon tovább futottam, igaz lassulni kezdtem, de tettem amit tudtam, feszítettem a határaim és egyszer csak jé ott a parlament, innen már nincs sok...nem a fenét...15 km után már muszáj volt rövid sétákat is bevezetném, mert ha a térdem nem is de a hátam nagyon tudott fájni, de nem hagytam magam, csak számoltam visszafele a kilométereket...meg  jól elszámoltam őket…

Tudjatok milyen érzés az, hogy elhagyod a 18 km és valahol a 18-19 km között te biztos vagy benne ,hogy a 19-es táblát hagytad el és nem a 18-ast és azt mondod magadban : - hurrááá van még 2 km és megvan? Felemelő érzés!

De ne tudjátok meg azt az érzést mikor előtted a 20-as tábla helyett a 19-es tábla jelenik meg és rádöbbensz mekkora szőke vagy: ”-Jézus még mindig van 2 km és én  már alig vonszolom magam, de egye fene azt a 2 km, ha kell legyalogolom, legyek utolsó de megcsinálom a félmaratont”.

 Szerintem az utolsó 2 km volt a legnehezebb, nekem legalabbis de minden fájdalom, fáradtság, két sírás közt megcsináltam jaj és igen bögve, mert hogy másképp érhettem volna be a célba mint bögve, hoztam a formám :D. 

Megcsináltam és a 2.30 órás időt is tartottam, na jó 2 óra 32 percet szóval megvan és jobban örültem mint az első felmaratonomnak, úgy éltem ezt meg mint az elsőt és annyiraaaa jó érzés, hogy minden határomat túlfeszítve, nem adtam fel, odaálltam sa rajthoz és ahogy tudtam megcsináltam és  igen, ezért  vagyoknagyon büszke magamra.

 Ott voltam a többi 15000 futóval, egy olyan gyönyörű városban mint Budapest..elárulom a 21 km alatt a tájból csak a Margitszigetre, a Margit Hídra, a Parlamentre és az ELTE épületére emlékszem. A többi összemosódik a gondolataimmal, belső monologjaimmal és a podcastokkal.

Kedveseim mi a konklúzió? Barmire képesek vagyunk, ha igazán akarjuk és hajlandóak vagyunk a határainkat kitolni amennyire csak lehet! Ne feledjétek, ha futni indultok, vagy most kezdítek a futást, egy jó futócipő kötelező,jó alatt nem drágát értek, hanem a te lábadnak, láb tipusodnak megfelelőt, ha nem tudjátok milyen is az kérjetek segítséget egy hozzá ertőtől, mert igy a sérüléseket tudjátok megelőzni. Ha nem vettem volna egy nekem megfelelő futócipőt, a félmaratont biztos nem futom le és nem kizárt, hogy nem úszom meg sérülés nélkül.

PS: Az érem , hogy nekem is legyen, na ez volt a másik erő ami hajtott, mert annyira szép...annyira tetszik..de annyiraaaaa