sziasztok!

nem tudom ti, hogy vagytok vele de én azon vettem észre magam, hogy egész életemben féltem, gyakorlatilag az egész életem jelzője a FÉLELEM lehet. Az a baj, hogy azt tapasztalom körülöttem sokan vannak ezzel így, habár lehet nem veszik észre, nem érzik ezt sőt nem is ismerik fel, de félnek. Félnek egy főnöktől, egy pályaváltástól, hogy megbetegszik a gyerek, hogy elveszíthetnek egy szeretett személyt, hogy nem elég jó szülök, hogy munka nélkül maradnak, hogy nem felelnek meg a munkahelyükön, hogy elhagyja a párjuk, más emberek véleményétől, félnek kiállni magukért és még sokáig folytathatnám a felsorolást..ezek mind félelmek, vagy ahogy én hívom őket DÉMONOK.

Addig amíg felismerjük ezeket a félelmeket és azokat leküzdve tovább lépünk és haladunk előre, nem engedjük, hogy életünket befolyásolják addig minden rendben, mert félni természetes emberi vonás. Baj csak akkor van, ha ezek a félelmek meggátolnak a tovább lépésben, visszatartanak, miattuk egyhelyben állunk, vagy ami rosszabb lemondunk dolgokról, nem cselekszünk. Ennek az lessz az eredménye, hogy csak a frusztráció nő, a keserűség, az önbecsülésünk csorbul, mert elhisszük, hogy rossz szülők vagyunk (mert ez a félelmünk), vagy szakmailag nem fejlődünk, mert félünk meglépni az ujjat, mindig azt tesszük amit mások elvárnak és évek telnek el és azon vesszük észre magunkat, hogy ezt sem, azt sem csináltuk meg mert féltünk, marad az önsajnálat, a beletörődés, szomorúság.

Mesélek nektek egy konkrét példát, úgy lehet érthetőbb mire is gondolok: megnyithatnám a saját vállalkozásom, minden adott hozzá és van egy kis mag a barátok közt és  a családban aki hisz bennem és támogat, bátorít és van a nagy többség, aki nem.Miért nem?  Mert túl kockázatos, hogy nem adhatom fel a biztosat a bizonytalanért (nem is akarom), mi van ha nem jön be, csomó pénzt veszíthesz, kezdő vagy még stb. Én magam mikor az egyik mikor másik táborban állok, de inkább a félősek táborát erősítem.

De mi van ha sikerül? ugyanannyi esélyem van rá mint arra, hogy nem, ha sosem probálom meg akkor ott marad a megbánás, hogy megvolt rá az esély én meg beszari voltam. Ha nem merem megtenni akkor életem, munkám minden marad a régiben, semmit nem fejlődők abba az irányban amelybe szeretnék...csupa frusztráció, szomorúság, még több önbizalom hiány....de ha meglépem, ha merek még lehet össze is jön, csak egy kis önbizalom és kitartás kell ja meg legyőzni a félelmet.

Kifogásokat gyártani, meghátrálni, maradni a megszokottnál sokkal könnyebb mint kilépni a komfortzónából (én ezt nagyon jól tudom). Azt senki nem mondja, hogy könnyű lessz, de nem lehetettlen!

Hogyan lehet bátorságot gyűjteni, megerősödni? Ha leküzdjük a félelmeinket, a démonjainkat és a tettek mezejére lépünk... igaz, sokat segít, ha van aki támogat ebben, meg persze mindent ésszel kell meglépni. Arra kell gondolni mi a legrosszabb ami történhet? Ha az egy olyan dolog ami nem öl meg, vagy át lehet vészelni, vagy netalán nem is olyan nagy tragédia akkor minek félni tőle? Akkor lépni kell! Ellenkező esetben pedig el kell engedni, nem kell meglépni sőt foglakozni sem kell az illető dologgal, változással! Ilyen egyszerű az egész....

Meggyőztelek? Leküzdjük a démonjainkat és cselekszünk végre? Élünk végre? Ki jön velem ezen az úton? Mentem!